Mint nyilván mindenki számára evidens, több módszer és trend áll rendelkezésünkre, és bizony ez dilemma elé állítja a tanárokat - engem legalábbis.

Ennek a mibenléte nem más, mint hogy jómagam tizenegynéhány évvel ezelőtt kezdtem magát az ujjcin használatát, és a módszer, amit akkori tanárom követett nagyon egyszerű; számomra kézzelfogható és logikus volt: megtanultuk a közel-keleti alapritmusokat (mint a darbukások), és azokat játszottuk tánc közben. Így tanultuk a ritmuselméletet, ráadásul rengeteget segített a hallott zene megértésében, a dobszólók felépítésének átlátásában... Hirtelen mintegy láthatóvá tette a zenei anyagok gerincét.

Tehát alapvetően ez a módszer elég nagy kihívás, de így az ujjcin játéka harmóniában van a zenével, hangsúlyozza a ritmusát, és nagyban segíti a táncosok zenei hallásának kiélesedését, a zene zsigeri megértését. Mindig váltott kézzel játszottunk (bármi is volt a ritmuskép, mindig jobb-bal-jobb kézzel), hogy ne csússzanak össze az ütések, illetve ne kelljen kapkodni egyik vagy másik kézen.

A másik (és harmadik) módszer, amivel volt szerencsém az elmúlt években megismerkedni, az amerikai irányzatokban (Salimpour iskolában - tőlük ered a 60's évekből- , az ATSben, a fúzióban) széles körben elterjedt általam csak "számolósnak" elnevezett metodika uralkodik. Amiért egyáltalán számításba vettem, hogy az óráimon ezután ezt a módszert fogom alkalmazni, az a személyes tapasztalat, miszerint nem ismerni és tudni ezt a játékmódot olyan, mint nem beszélni angolul külföldön. Több olyan workshopon is részt vettem, ahol kellett játszani az ujjcinnel, és mondanom sem kell, mindig az amerikai metódust kellett tudni alkalmazni, szerencsére engem érdekel annyira ez a műfaj, hogy előre elsajátítottam az alapokat. 

Tehát... Mit is akar átadni az ember lánya? Azt a módszert, amit ő maga is tanult, imád, és meggyőződése szerint a közel-keleti zenei világhoz ad egy rövidített utat...? Vagy esetleg azt, amivel a tanítványai a világ bármely pontján bármilyen hastáncos közösségben boldogulnak? 

Igen, vannak azok a pontok, ahol nehéz dönteni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy megtartom mindkét utat, hiszen minél többen járunk magabiztosan, minél több tudást és képességet sajátítunk el, annál jobb táncosok leszünk mind. Csupán az átadás idejét csúsztatom el egymástól, hogy a táncosok biztos fel tudják dolgozni a két különböző anyagot. Tehát az amerikai metódus megy a középhaladó csoportban, a közel-keleti ritmuselméleten alapuló pedig kicsit később lesz terítéken...