Még mielőtt a gólya hozta hormonok ledöntöttek volna a lábamról a ködös Albionban(...) volt szerencsém April Rose workshopjain magamba szívni némi gyakorlati tudást. A koreográfia alkotás egy újabb módját ismertem meg. Mira Betz-től megtanultam, hogy a témák, a kifejezés mind-mind intuitívan jönnek, majd szépen rendszerezésre kerülnek.

Én magam is így teszek, a legtöbb koreográfiámat megálmodom, mielőtt egyáltalán elkezdeném összeszedni. Nem mindig konkrétan a mozdulatokat, van, hogy színpadképeket látok, néha pedig azt, ahogy a szél elsodor néhány falevelet, és tudom, hogy ez lesz a táncom...

April Rose-zal sokkalta gyakorlatiasabb eljárást sajátítottam el, a zene felosztásától a  kis keretekig, amiben összeírjuk betűkkel ellátva a következő lépést. Imádtam minden percét! :D Átlátható, ésszerű, kézzelfogható rendszer, amivel a nehezebb zenéket is meg lehet csípni. Mert nem lehet mindig álmokra és látnoki képességekre támaszkodni. Van, amikor nem jön úgy az ihlet. Van, amikor a koreografálás nem szerelemből történik, hanem munka. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt nem lehet élvezni vagy szépséget és önkifejezést találni benne... 

April Rose a UCLA-n végzett, táncot tanult, koreografálást, idegen kultúrák táncait, elsősorban indiai táncokat. Ő maga egy hihetetlenül kedves és nyitott személy, aki végig a szemedbe néz amikor beszélgetsz vele. 

Alapos bemelegítéseket tart, nagyon kedves és segítőkész, koreográfiát is hatékonyan tanít, pedig nekem nagyon-nagyon sok évig komoly problémát okozott koreográfiát tanulni. Mióta változott a koreográfiák szerkezetéről a nézetem és belátásom (hála az elmúlt pár év aktív külföldi tanulmányi utazgatásainak és hogy mindenhol igyekeztem koreografálással, színpadi technikákkal és dinamikával (stb...) foglalkozó órákat látogatni) mára ezen a nehézségen is túltettem magam. Nagyjából. :) Mindig van hova fejlődni, ez tény, de ma sokkal magabiztosabban tanulom és táncolom mások koreográfiáit, mint az elmúlt 13 évben bármikor.

Itt van a koreográfia, amit megtanultunk 2x3 óra alatt, módosítva 22 főre, hiszen eredetileg ez kiscsoportos előadás. Sajnos a kamera felvételi szöge miatt nem minden jön ki és látszik szépen, ezért beillesztek egy másik felvételt más táncosokkal, így talán jobban kijön a koncepció:

Szeretek olyan workshopokra járni, ahol nem koreográfiát tanítanak. Persze vitathatatlan, hogy kincsesláda-nyitogató érzés, amikor elmész egy régi kedvenc, egy igazi mestertanár vagy sztár foglalkozására, és a magadévá olvaszthatod a youtube-on, esetleg élőben már megcsodált táncát. Külön nagy élmény ezt utána vele egy színpadon élesben letáncolni ( https://www.youtube.com/watch?v=bnXrQTmFhrA 2:58-nál én jövök be elsőnek baloldalon). De számomra nem ez az igazi. Ez csak a felszín, engem pedig mindig a belső szerkezet és az alkotói folyamat nyűgöz le.

A színpad számomra inkább csak a jéghegy csúcsa, engem pedig maga a teljesség érdekelt mindig is. Ezért is imádtam Mira Betz workshopjait. "Most pedig fordítsatok hátat a tükörnek!" - hangzott az első utasítás. Az utána következő napokban nem is néztünk vissza. Önmagunkkal és egymással kontaktáltunk, hangolódtunk, figyeltünk, dolgoztunk, verejtékeztünk. Megtanultunk hallani... más, addig elképzelhetetlen módon. 

Volt, aki felháborodott a hétvége programján ("Többé nem jövök ilyen workshopra. Koreográfiát akarok!"), de én végtelenül jól éreztem magam. Igazán mély rétegekbe nyúlt a tematika, átmozgatott minket a testi-lelki megszokásokon túl, egyfajta új, kreatív, egyszerre külső és belső nézőpont megalapozásán át. Ennyire én-tudatos még sosem voltam a saját rész összerakásánál, és ugyanakkor sosem táncoltam ennyire szervesen együtt más táncosokkal. Rengeteget táncoltam már koreográfiát csoportokkal, de az nem ugyanaz, mint összehangoltan lélegezve egymásra támaszkodva táncolni, összeforrni a csoport többi tagjával egy nagyobb egésszé.

Kisöpörtük a divatjamúlt formációkat és új elrendezésekkel kísérleteztünk a térben, diamikai váltásokkal olyan bátran, amihez egyedül nem biztos, hogy valaha eljutottam volna. 

A Mira Betz-cel való munka nem csak felrázott... kizárt a komfortzónámból, új kihívásokat hozott és elmerültem benne a többiekkel együtt. Mélységesen megváltoztatta a nézőpontomat néhány dologban, ami azóta is formálódik, érlelődik bennem. 

A rendezvényt mindenkinek nagyon ajánlom, ha tudtok menjetek Tallinn-ba, profi szervezés, kedves emberek, klassz stúdió és szép város. Hideg lesz. :D

Mira megtalálható az etsy-n is, MiraManiaDesign néven. https://www.etsy.com/people/MiraManiaDesigns

Egy kis ízelítő Mira Betz stíusából, munkásságából:

Mint nyilván mindenki számára evidens, több módszer és trend áll rendelkezésünkre, és bizony ez dilemma elé állítja a tanárokat - engem legalábbis.

Ennek a mibenléte nem más, mint hogy jómagam tizenegynéhány évvel ezelőtt kezdtem magát az ujjcin használatát, és a módszer, amit akkori tanárom követett nagyon egyszerű; számomra kézzelfogható és logikus volt: megtanultuk a közel-keleti alapritmusokat (mint a darbukások), és azokat játszottuk tánc közben. Így tanultuk a ritmuselméletet, ráadásul rengeteget segített a hallott zene megértésében, a dobszólók felépítésének átlátásában... Hirtelen mintegy láthatóvá tette a zenei anyagok gerincét.

Tehát alapvetően ez a módszer elég nagy kihívás, de így az ujjcin játéka harmóniában van a zenével, hangsúlyozza a ritmusát, és nagyban segíti a táncosok zenei hallásának kiélesedését, a zene zsigeri megértését. Mindig váltott kézzel játszottunk (bármi is volt a ritmuskép, mindig jobb-bal-jobb kézzel), hogy ne csússzanak össze az ütések, illetve ne kelljen kapkodni egyik vagy másik kézen.

A másik (és harmadik) módszer, amivel volt szerencsém az elmúlt években megismerkedni, az amerikai irányzatokban (Salimpour iskolában - tőlük ered a 60's évekből- , az ATSben, a fúzióban) széles körben elterjedt általam csak "számolósnak" elnevezett metodika uralkodik. Amiért egyáltalán számításba vettem, hogy az óráimon ezután ezt a módszert fogom alkalmazni, az a személyes tapasztalat, miszerint nem ismerni és tudni ezt a játékmódot olyan, mint nem beszélni angolul külföldön. Több olyan workshopon is részt vettem, ahol kellett játszani az ujjcinnel, és mondanom sem kell, mindig az amerikai metódust kellett tudni alkalmazni, szerencsére engem érdekel annyira ez a műfaj, hogy előre elsajátítottam az alapokat. 

Tehát... Mit is akar átadni az ember lánya? Azt a módszert, amit ő maga is tanult, imád, és meggyőződése szerint a közel-keleti zenei világhoz ad egy rövidített utat...? Vagy esetleg azt, amivel a tanítványai a világ bármely pontján bármilyen hastáncos közösségben boldogulnak? 

Igen, vannak azok a pontok, ahol nehéz dönteni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy megtartom mindkét utat, hiszen minél többen járunk magabiztosan, minél több tudást és képességet sajátítunk el, annál jobb táncosok leszünk mind. Csupán az átadás idejét csúsztatom el egymástól, hogy a táncosok biztos fel tudják dolgozni a két különböző anyagot. Tehát az amerikai metódus megy a középhaladó csoportban, a közel-keleti ritmuselméleten alapuló pedig kicsit később lesz terítéken... 

Amennyiben beszélhetünk "klasszikus fúziós hastáncról", úgy azt kell mondanom nem sok eszközt sorakoztat fel ez a sokunk számára oly' kedves műfaj. Ez nyilván relatív, hiszen én csak a klasszikus hastáncos előéletemhez képest nézem a helyzetet. Idén jutottam el a felezőpontra, hat év egyiptomi (libanoni, modern, török, kabaré, balkáni fúzió, andalúz fúzió stbi, stbi...) után,  és immár hat eltöltött év a fúzió világában. 

Tehát eszközeink... Valamilyen tárggyal táncolni számomra kicsit olyan, mint lovagolni. Uralnom kell a helyzeteket görcsölés, idegeskedés nélkül, hirtelen döntéseket hozni, alkalmazkodni a pillanatokhoz, és még hosszú évek gyakorlata után is mindig újabb és újabb meglepetésekkel találkozni, miközben folyamatosan érzem: van hová fejlődni.

De ez a dolog varázsa. A hastáncosnő sosincs "készen". Minél többet járok külföldi workshopokra, annál biztosabban tudom. De hiszen épp ez teszi annyira szerethetővé és addiktívvá ezt az egész műfajt... Folyamatosan kihívások elé állít, ugyanakkor biztonságot nyújt, egyszerre kísér támogatón az életben, motivál a haladásra és jutalmaz jó közérzettel, magabiztossággal.

Mindenkinek, aki fejlődni, haladni szeretne azt tanácsolnom, hogy találjon egy jó tanárt. Az, hogy valakit mi tesz számodra jó tanárrá, talán még magadnak sem tudod pontosan meghatározni, hiszen nem lesz olyan, aki tökéletes. Az, hogy szakmailag felkészült, alapos, tisztában van az anatómiával, edzéselmélettel (nem veszélyeztet fizikailag), pedagógiailag és szociálisan érzékeny (nem nyomorít meg lelkileg), az nyilván alapvető igény. Emellett valami rabul ejt benne...a személyisége, a tánca, az értékrendje, bármi, ami nem kézzelfogható. Varázslat. Motivál a jelenléte, és ha rád néz te is azt látod, amit ő: lehetőségeket, csodát, egyéniséget. 

Ebben a kérdésben nem akarok engedni, nem várok kevesebbet egyetlen kollégámtól sem, holott a személyes tapasztalataim alapján igencsak távol vagyok az elégedettségtől. De talán pont ezért van az, hogy én ezt akarom mindenkinek. Igenis támogató közeget kell biztosítanunk egymásnak, mert elég sok rettenetes dolog van "odakint" a világban, a nőknek menedékre és lelki-szellemi táplálékra van szüksége a mozgáson és a közösségen keresztül, nem egy újabb versenyeztető, kirekesztő, uniformizáló közegre.

Szóval ha valaki megtalálja "A Tanárt", akkor jól teszi, ha mellette marad, amíg csak tanulni tud tőle. De nem tovább. Tanárnak, tanítványnak érezni kell mikor jön el az a pillanat, amikor el kell vágni a köldökzsinórt, ez nyilván évekig tartó folyamat, de értelmes, érett személyiségek ezt harag nélkül képesek megtenni, amikor eljön az ideje. Ez nem zárja ki a későbbi kölcsönös együttműködést, szeretetteljes további kapcsolatot, esetleg a tanár-tanítvány viszony barátsággá fejlődését. Maga az átalakulás válik esszenciálissá, hiszen a jó tanár arra törekszik, hogy a tanítványai megvalósítsák magukat, kihozzák magukból a maximumot, és egy idő után más tanárokhoz menjenek (jó esetben eljutnak külföldi workshopokra, ahol további barátokat, ismeretségeket, inspirációkat szereznek). 

Nem szabad, hogy megkeseredjenek a kapcsolatok pusztán azért, mert valaki "kinőtte" a tavat, amiben eddig úszkált. Ez egy tanárnak dicséret, hiszen képes volt önzés nélkül kinevelni egy önállóan életképes generációt... sosem értettem azokat, akik ezt képtelenek így látni, és inkább tönkre próbálják tenni azokat, akik bizalommal és szeretettel viseltettek irántuk évekig. 

Szóval sose féljetek változtatni! Ne szégyelljétek, h
a vannak igényeitek, adjatok nekik hangot! Kérdezzetek bátran, bárkitől! Hiszen a tanárod az, akire a testi épségedet bízod, a lelki problémáidat már abból látja, hogy melyik testrészed merevebb vagy lazább, mint a többi... Felelősséggel tartozik irányodba, ugyanúgy, ahogy Te is felelősséggel tartozol azért, hogy megfelelsz bizonyos dolgoknak (időben érkezel, figyelsz, gyakorolsz, kedves vagy a társaidhoz, részt veszel a közösség életében). Ez mindig kölcsönös együttműködés az oktató és a tanítvány részéről, az oktató és a közösség részéről, a közösség egyes tagjai részéről egymás felé. 

Az első tanárom mindig azt mondta, hogy egy hastáncosnőnek tudnia kell bánni minden eszközzel... fátyollal, dupla fátyollal, bottal, csörgődobbal, ujjcinnel, ízisz fátyollal, gyertyával, karddal... (Biztos kihagytam valamit... A legyezőfátyol például csak később jött divatba, nem akkor, amikor kezdőként ezt először hallottam...) Még ha nem is használja őket gyakran a táncában, legyen ott a repertoárban, mert nem csak az előadás megjelenését színesítik, hanem rengeteg lehetőséget adnak arra, hogy jobban kifejezzünk érzéseket, lelkiállapotokat, zenei motívumokat. 

Számos dologban értek vele mélyen egyet a mai napig, még akkor is, ha neki ezt sosem mondtam. Tizenhét évesen az ember másképp lát dolgokat, és néha a saját érdekében meghozott szabályokat nem segítségnek éli meg. 

"A fátyol legyen a lelked meghosszabbítása" -talán így hangzott. A lényeg az, hogy a táncosnő lelke a fátyol által vált láthatóvá. De minden egyes eszköz más zenéhez, más-más lelkiállapothoz, hangulathoz köthető. Teljes mélységig támogatom, hogy minden tanár tanítson eszközzel táncolni, hiszen a vizuális élmény mellett a gyakorlóban is feltámad az a jóleső sikerélmény, hogy megtanul uralni egy-egy újabb kiegészítőt, amik szépen lassan a lelkünk darabkái lesznek, általuk tovább gazdagodik a táncunk és mi magunk is. 

És egyszercsak bekövetkezik az a "kattanás", ami irányt ad a táncosnak, egyes esetekben egész életére,
 máskor "csupán" évekre, de ez az érzelmi kapcsolat valamelyik eszközzel mindig szignifikáns periódust hoz a táncosok életébe. Az első tanárnőmnek a fátyol hozta meg ezt a felszabadulást, ismerek olyat, akinek a legyezőfátyol, másoknak a kard... Olyan konstelláció ez, amelyben az eszköz, a zene, a táncos lelkülete és képességei (vagy törekvése a megfelelő képességek elérésére) együtt állnak. Bevallom, nálam ez a "hazatalálás" érzés jó tizenegy évbe tellett. 

Egy éve sem táncoltam, amikor elkezdtünk bevezető szinten eszközzel (fátyol) ismerkedni. Azután szépen lassan, ahogy az alapok a helyükre kerültek elkezdtem a többi használatát is elsajátítani - fontos megjegyeznem, hogy a Tanárnőm nagyon következetes volt ebben is, és mindig a szintünknek megfelelő kihívásokat támasztott elénk, felépítette a fejlődésünket, így biztos alapokra építette a tudást, amit átadott... - így jött az ujjcin, a csörgődob, a bot, dupla fátyol, és sorolhatnám... Magam is ugyanerre a következetességre törekszem, hogy ezáltal ugyanazt a fejlődés élményt tudjam átadni, amit én is megéltem, mégpedig megfelelő felkészítés és segítség nyújtás mellett, hogy olyan táncosokat segítsek a színpad világára, akik biztos alapokkal, kellő önbizalommal megállják a helyüket a kihívásokkal szemben.

Szóval az én nagy szerelmem... mivel alapvetően zenei képzéssel indult már általános iskolai pályafutásom is (zenei általános iskola, hangszerek, klasszikus zene, jazz balett) nem nehéz kitalálni, hogy sok-sok évi sodródás után az ujjcin mellett horgonyoztam le. Bár korábban már találkoztunk, mégsem szökkent azonnal szárba a nagy érzelem... Miért? Itt egy fontos pontot érintek: a minőség kérdését. Korábbi szerzeményeim a műfajban a hastánckellék boltokban akkoriban kapható nem túl igényes (borzalmas hangú, igénytelen kidolgozású értsd: a szélei a mai napig élesek) darabokra korlátozódtak. Jó darabokat akkoriban vagy neten lehetett beszerezni (kamaszként se bankszámlám, se egyéb tudásom ennek a metodikájáról nem volt), vagy ki lehetett menni Bécsbe az ottani hastánc boltban beszerezni. Így csak tizenegy év után történt meg velem a Saroyan ujjcinem, mégpedig a huszonnyolcadik születésnapomra kaptam magamtól, mert meguntam, hogy minden évben olyan dolgokat kapok, amik utána csak porosodnak... Igen, az eszközeidet neked kell kiválasztanod, érezned... Talán nem misztifikálom nagyon vészesen túl, ha azt mondom ez olyasmi, mint a varázsló meg a pálcája a közkedvelt regénysorozatban... 

Tehát Hölgyeim (és nem kizárt, hogy Uraim), ne ítéljünk el egy eszközt a gyenge minőségű kistesója alapján! És ami még nagyon fontos: Ne sajnáljatok pénzt fektetni az eszközökbe! Jómagam is sokat spóroltam, hogy egy-egy dolgot megengedhessek magamnak, de mindenképpen megéri, még a nap is máshogy süt, ha jó minőségű és megbízható eszközzel mentek próbára, színpadra, bárhova. 

                              Mindig úgy gondoltam, hogy az élő zene és tánc találkozása különleges, mindig új, megismételhetetlen, igazi momentum, amiben – ha jó a zenész és a táncos – fellebben egy pillanatra a minden mögött megbújó tökéletesség fátyla. Nincs az a videó, fénykép, ami ezt dokumentálni tudja, lenyomata viszont elkísér minket hátralévő életünkben.                       
        A Tribal Prague 2015. keretein belül lehetőségem nyílt nem csak a gálán fellépni, hanem részt venni Elizabeth Strong és Dan Cantrell közös- és egyéni workshopjain. Aki ismer, az tudja, hogy mit is jelent ez nekem, hiszen többek közt Elizabeth Strong videóinak hatására orientálódtam a fúziós hastánc irányába 2010-ben, miután hat év elteltével nem folytattam tovább a klasszikusnak nevezett irányzatot. Az „i”-re a pontot pedig az tette fel, hogy első hallás óta napjainkig tisztelem és becsülöm Dan Cantrell munkásságát, találékonyságát, kreativitását, amit zenéjében örökít meg.

                Számomra nagyon fontos, hogy elmenjek tanárokhoz, tovább képezzem magam, éppen ezt az arcát szeretem a hastáncnak (és ez minden irányzatára igaz), hogy mindig van hova fejlődni, újabb célokat lehet kitűzni szüntelen, és törekedni. Különösen hangsúlyozott felelőssége ez azoknak, akik tanítanak; folyamatosan frissen tartani a már megszerzett tudást, és újabb inspirációt, tapasztalatokat hozni, így példát statuálva menni előre.

              Ezzel pedig nem csak a saját táncunk válik minőségében szintekkel jobbá, hanem a közvetlen tanítványainké, illetve remélhető, hogy az a tény, miszerint „Ő meg tudta csinálni...” másokat is megmozgat, ami a bennük rejlő potenciál megvalósításához vezet. Ami a ma magát képviseltető teljes paletta színvonalának emelkedését eredményezi hosszútávon.

        
   „Prágában megtanultam újra felszabadultan táncolni.” -  Ha kéne, ezzel a rövid mondattal foglalnám
 össze a Tribal Prague élményeimet. Bátran, lazán élvezni a táncot, ami önmagát írja, történik a testemen keresztül. Nem mindig görcsösen ragaszkodni a koreográfiához, precizitáshoz, nem csak a munka vagy a perfekcionizmus kifejeződése kell, hogy domináljon. Bátran, lazán élvezettel engedni magamnak, hogy boldogságot érezzek közben, elégedettséget, és nem beleveszni a mozdulatok tökéletes technikai kivitelezésébe, mintegy megengedőnek lenni önmagammal szemben, és bár törekedni a legjobbra, mindeközben megtartani és megélni a tánc örömét.

     
Akár hazai, akár külföldi workshopra készülsz, könnyedén keveredhetsz váratlan helyzetekbe. Ez a röpke bejegyzés hivatott elősegíteni, hogy a felszerelés mellett Te magad is készen állhass a nagy kalandra, ne kelljen feszengened, és bebiztosítsd magad azokra a helyzetekre, amelyekre fel tudsz készülni...

... Egy-egy ilyen workshopon a részvétel nem filléres dolog, ráadásul ilyenkor olyan tanárhoz/előadóhoz "zarándokolsz", aki valamiért megfogott táncával, személyiségével, stílusával, esetleg eddigi karrierje tett rád mély benyomást, a lényeg az, hogy olyan körülményeket teremts magad számára (nyilván ezeknek csak egy része múlik rajtad, a többire - hangosítás, helyszín, a résztvevők, a szervezők, stb.....- nem terjed ki a hatásköröd, ezeket mégis könnyebb figyelmen kívül hagyni, amennyiben nem zökkenőmentes a dolog) . Tehát amennyire csak rajtad áll arra kell törekedned, hogy zavartalanul tudj figyelni, be tudd fogadni az oktató magyarázatát, az egész hangulatot tudd rögzíteni, mert amennyiben megfigyeléseid pontosak, benyomásaid mélyek, nyitott vagy, úgy hónapokon, éveken át tudsz majd ehhez az élményhez nyúlni, amikor egy kis ihletre, bíztatásra, pozitív gondolatokra van szükséged.

Kezdjük is... (Abszolút szubjektív, személyes tapasztalataimból kiindulva)

- Elméleti felkészülés: ismerd a szervezőket, munkásságukat, tudj legalább egy-két dolgot mondani nekik, vagy kérdezni tőlük. Ugyanez vonatkozik az oktatóra is. Így ha véletlenül szemtől szemben találod magad velük a kínos mosolygáson túl több is történhet köztetek, egy baráti nyitásra, egy ilyen gesztusra mindig pozitívan reagálnak, és még hálásak is, amiért megtörted a jeget.

- Légy fitt! Nyilván nem azt kell ezalatt érteni, hogy azonnal fogyj pálcika vékonyságúra és igyál sok protein shake-et. Csupán annyit, hogy ha egy három órás foglalkozáson szándékozol részt venni, úgy legyél olyan kondícióban, hogy az elejétől a végéig tudd hozni a szintet, így nem azzal leszel elfoglalva, hogy mennyire izzadsz a többiekhez képest, vagy úgy lihegsz, hogy a környezetben semmi mást nem lehet hallani az órából... Mivel ezeket a workshopokat általában összeköti egy-egy gála, hafla, ráadásul másnap-harmadnap is folynak, bizonyosodj meg róla, hogy bírni fogod fizikailag, és nem robbansz le rögtön az első órán. Így magabiztosan, emelt fővel, maximálisan odafigyelve tudod a lehető legtöbbet kihozni az élményből. Panaszkodjanak a többiek a meghúzódott izmaikra.

- Felszerelés: Víz, víz, víz! Mindig legyen nálad egy üveg víz, mindegy, hogy a tested vagy a figyelmed lankad, egy korty és pár mély levegő segít tovább koncentrálni. Ha "maratoni" táncra készülsz mindig hidratálj.

Legyen nálad ujjcin. Igen, akkor is, ha a workshop leírása nem teszi szóvá. Nekem két olyan nem kellemes élményem volt, hogy valahogy a leírásból (angol verzió) kimaradt az, hogy legyen nálunk...

Ami általában kimarad, de fontos megemlíteni: Ne öltözz
 túl, és ne öltözz alul se!

Tehát: egy workshopra az ember nem a fellépő ruhájában megy, hanem általában cicanadrágban (szoknya nem ajánlott, mivel nem tudhatod milyen bemelegítés vár rád, illetve a gyakorlatoknál nem lesz-e fontos szerepe a vizuálisan hozzáférhető lábaknak), szűk felsőben, a has szabadon hagyása opcionális, sosem kötelező, ha esetleg feszengenél emiatt. Fontos, hogy a ruháid ne legyenek elnyűttek. Ezzel csak azt fejezed ki, mennyire nem tiszteled az eseményt, nem pedig azt, hogy mennyire keményen edzel és nem a megjelenésedet tartod fontosnak. Ugyanez a rendszeresen látogatott órákra is igaz. Amennyiben mód van rá a hangos kiegészítőidet (pl. rázókendő) hagyd otthon. Az a típusú figyelem, amit egy hangos ruhadarab vagy karkötő-bokalánc vonz egy zsúfolt teremben, ahol mindenki (a többség) azért jelent meg, mert szereti amit csinál és valami újat akar tanulni, nem túl pozitív. Te sem örülnél fordított helyzetben mások feltűnési viszketegségének. Bizonyíts a kemény munkáddal, ne a harsány személyiségeddel.

Szállás, utazás: Amennyiben nem a saját városodban veszel részt workshopon, úgy előre gondoskodj magadnak szállásról. Ha nincsenek barátaid vagy táncos ismerőseid a városban, akik befogadnának a program idejére, úgy mindenki a pénztárcájának megfelelő lehetőség mellett teszi le a voksát, mi a lengyel lányokkal például egy szobán osztoztunk egy hostelben az egyik alkalommal. Ha az esemény facebook oldalán látod, hogy már korábbról ismert táncosok is érkeznek más-más országokból, nyugodtan írj nekik, kérdezd meg ők hol szállnak meg, van-e hely a szobában, illetve amennyiben ők már elrendezték a szállás-kérdést, akkor is tudnak jó tanácsokkal szolgálni (például melyik hostelt nem ajánlják). Bátran kommunikálj a többiekkel, hiszen ha más nem is, de a tánc szeretete megkérdőjelezhetetlen közös alap egy új workshop-barátsághoz.

Mindig tudd, hogy a szállásod hol helyezkedik el a workshop, illetve a gála/hafla helyszínéhez képest. Legalább az első napon úgyis mindent magadnak kell megtalálnod, a szervezőknek pedig épp elég munkát ad az oktató(k) és az események körüli munka, tedd meg azt a szívességet a környezetednek, hogy amennyire csak lehet problémamentesen, pozitív attitűddel, nyitottan vagy jelen, így mindenki számára könnyed légkört teremtesz, és az esetleg pórul járt (megázott, eltévedt, elszakadt, szomorú....) társaidat is kicsit jobb kedvre derítheted. Akár egy közös ebédszüneti kávézás is vezethet igazi barátsághoz.

Javaslom, hogy a különböző helyszínektől sétatávolságra keress szállást, így megúszhatod a tömegközlekedéssel járó kellemetlenségeket (hol lehet jegyet kapni, melyik irányba kell menni, ritkán jár-elkések), ráadásul szép helyeket fedezhetsz fel, kényelmesen megreggelizhetsz, majd egy nagy pohár kávéval besétálhatsz a stúdióba, addig pedig magadba szívhatod a reggeli város hangulatát.

A foglalkozások között, a fellépések előtt-után használj ki minden percet a feltöltődésre. Legyen az egy séta a városban, egy kávé a rég látott barátokkal, egy kis öltözői csevegés... ez nyilván mindenkinek más. Figyelj oda magadra, ne aggódj az otthoni dolgok miatt, munka, család, barátok, szerelmi ügyek miatt. Az utazás és a tanulás jótékony hatása akkor érvényesül, ha önmagadat szeretve, tisztelve, a saját igényeidnek megfelelően éled meg ezeket a napokat, és ezáltal feltöltődve többet tudsz majd adni a környezetednek, miután hazatérsz. 

Jegyzetelj! Ne csak az órán, hanem végig. Jegyezd fel miket tapasztalsz, egy év múlva meg fogsz lepődni a folyamaton, amin keresztül mentél.